Kárpátaljaiság - Nehezen megragadható és ellentmondásos fogalom. A természetes, spontán (azaz nem szerepként értelmezett) kárpátaljaiságban egyaránt találhatók pozitív és negatív elemek. Ezek kialakulásában nyilvánvalóan szerepet játszott a származási, a történelmi-kulturális örökség, leginkább pedig az egymást váltó társadalmi struktúrák szocializáló hatása. Aki Visken találkozott már székelyes észjárású szófukar magyarokkal vagy a palóc nyelvjárást beszélő rátarti, vastagnyakú kálvinista nagydobronyiakkal, aki Munkácson megtapasztalhatta Zrínyi Ilona felmagasló várának már-már ingával kimérhető identitásmegtartó erejét, vagy aki ugocsai öregeket II. Rákóczi Ferencről kérdezett és meghallgatta a nagyságos fejedelem alakjához fűződő legendákat, aki megcsodált már beregi szőttest vagy hallott Szenczi Molnár Albert nyelvén zsoltározó gyülekezetet, annak elképzelése lehet a jó értelemben vett kárpátaljaiságról. Ellenben aki megtapasztalta, mondjuk, a beregszásziak fenn az ernyő, nincsen kas-mentalitását, a Felső-Tisza mentén élő vagy az ungvári magyarok szlávos kiejtését és „idegen” hanghordozását, aki „folklórfesztiválon” leginkább csak magyar nótákat és operett-dalokat tudott magnóra venni, aki „humorfesztiválon” spicces újságírók lapos jópofáskodását hallgatta, aki alaposabb szakmaisággal megvizsgálta, mi is kerül itt nyilvánosságra irodalom, képzőművészet, vagy akár tudomány címszó alatt, aki belelátott a kisszerű torzsalkodások bugyraiba, aki tapasztalta, az önszerveződő érdekvédelmi szervezetek az eredetileg kitűzött cél helyett milyen nemtelen eszközökkel kezdik a kárpátaljai magyarok érdekei helyett a saját hatalmukat védeni, akit fojtogatott a valós teljesítményt nyújtókkal szemben felmerülő gyanú és féltékenység, aki látta többre érdemes kezdeményezések sorát emberi kicsinyességek vagy a szervezetek önérdekű működése miatt elvetélni, aki tapasztalta, hogy a baklövések elkövetői soha nem saját hibáikra, hanem ezek szóvátevőire haragszanak, aki találkozott nova-bortól elbutult tekintetekkel és aki szembesült a közömbösség, az igénytelenség, a tájékozatlanság, az elmaradottság, a stupiditás minden fajával és fokával, az árnyaltabban értelmezi a kárpátaljaiság fogalmát, és nem téved nagyot, ha a provincializmus szinonimájának gondolja. Mindennek persze történelmi gyökerei vannak: be kell látnunk, hogy a régebbi századok során a Kárpátalja mai területét alkotó vármegyék (Ung, Bereg, Ugocsa, Máramaros) kulturális és civilizációs szempontból elmaradott peremvidéknek, provinciának, „sötét helynek” számítottak akkor is, ha egy-egy fényes elme itt is felragyogott. A huszadik században egymást követő hatalomváltások megzavarták az itt élők identitását, hagyományvilágát, értékrendjét; a magasabb rendű, értelmes és tartalmas élet lehetőségei helyett inkább csak a túlélés gyakran gyötrelmes, megalázó és gerincet roppantó csapdahelyzeteit kínálták. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy az itt élő emberek az anyagi javakban sem dúskáltak soha és a civilizációs komfort sem adatott meg számukra, akkor Kárpátalját akár történelem mostohagyermekének is nevezhetjük. Szomorú tapasztalni, hogy ebből a szorongatott helyzetből a kárpátaljai magyarok akkor sem tudnak kitörni, ha egyszer-egyszer erre ritka lehetőségük adódik.
Balla D. Károly
Nem vagyok azonos
Soha nem éreztem kisebbségi helyzetemet és „határon túli” státusomat hátránynak. Mindig inkább úgy tekintettem rájuk, mint egy sokismeretlenes egyetlenben az „adva van” kategória értékeire – nélkülük közelébe sem juthatnék a megoldásnak. Másnak más a készlete – az enyém ilyen, az enyém ez, ebből kell kiindulnom. Ha jól helyettesítem be a készen kapott értékeket a megfelelő helyre, akár még pontosabb, jobb képletet is kaphatok, mint azok, akik látszólag kedvezőbb adottságokból indulhattak ki.
Alkotó embernek meg éppen hogy javára válhat minden különleges, átlagostól, normálistól eltérő, periférikus helyzet. Igaz, hogy kevesebb benne a biztonság és kényelem, de hát ugyan nem a veszélyből és a gyötrődésből merít-e az, aki fest, komponál, ír.
Ahogy valamely élethelyzetről, ugyanúgy egy-egy térségről is a művészek egészen másként vélekednek, mint a sztereotípiákban gondolkodók. Ahol az utóbbiak a modern civilizáció tektonikus szakadékát, a komfortos világ végét látják, ahol kijelölnék a fejlettség és az elmaradottság, a szabadság és a bezártság közötti senkiföldjét, nos, ugyanarról a térségről az emelkedettebb elmék, poéták, piktorok, komédiások azt vallják, nincs izgalmasabb hely, mint az, ahol kultúrák, nyelvek, vallások és nemzetiségek találkoznak – lehetőleg minél távolabb a hatalmi gócoktól. Ami másnak átkozott provincia, íróember számára lehet olyan sajátos intellektuális régió, amely ismeretlen dimenziókat nyit a mélységek és magasságok felé, lehetővé téve, hogy a lokális értékek alig pislákoló jelzőtüzei kirajzoljanak valami titkos kifutópályát a kozmikus gondolatok számára.
Ez pedig nem jelent kevesebbet, mint hogy kisebbségben élni, periférián élni, mezsgyelétet és peremlétet megélni: nagyszerű kiváltság.
Megélni – de nem beleragadni. Időben felismerni a provincia cuppogó sarát. Belelépni, átgázolni rajta – aztán elegáns mozdulattal lerúgni a lábunkról. Vállalva, hogy a benne caplatók emiatt a mozdulat miatt árulónak tekintenek.
Hosszú ideje már annak, hogy nem tudok azonosulni az olyanfajta kárpátaljaisággal, amely kollégáim többségének identitását meghatározza – és alighanem be is határolja. Bár nem kétlem, hogy a sérelmi magatartásból, a történelmi nosztalgiából és a közösségi sorsverés létélményéből táplálkozó alkotói habitus alkalmas keretet adhat egy hiteles életmű létrehozásához, mégis inkább a folytonos önismétlés elsekélyesedő példáival találkozom. Ha a mostohaság folytonos felpanaszolása és a mégis kitartás fogcsikorgató pátosza képezné a kárpátaljaiság legfőbb ismérvét, akkor én valóban nem tekinthetném magam kárpátaljai írónak – és szó se róla, korábban többször éreztem úgy, hogy szellemi értelemben már emigráltam innen.
Az erősebb nagyítású lencseüveg fókuszában azonban egy ideje más összefüggések rajzolódnak ki előttem. Ha eddig azzal fölényeskedtem, hogy „miféle gyökerek? – nekem szárnyaim vannak!” – akkor most higgadtan és megelégedéssel belátom: ezer kötelék fűz ehhez a földhöz. Vékony, csillogó nemesfém szálak, göcsörtös, durva légzőgyökerek – és a gravitáció érzékeny erővonalai. Ide fűznek. De rugalmasságra tanítottam valamennyit: ha akarom, a Holdig is elengednek. |
